A farsangról – református szemmel

“Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat,
mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj!
Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz,
mulandó életed minden napján,
amelyet Isten adott neked a nap alatt;
mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben,
és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt.”

Préd 9,7-9

 

farsangA vízkereszttől a nagyböjt kezdetéig terjedő időszak sokkal inkább népi hagyományok és szokások ideje, mintsem az egyházi évhez és liturgiához kötődő része az évnek. A protestánsokról általában, s az irányvonal névadójának (Kálvin) személyisége miatt a reformátusokat talán különösképpen a farsangtól és egyéb mulatságoktól távol állónak gondolhatja a világ. Ám a reformátusok is emberek. Sőt, a szórakozásnak, mulatozásnak, boldogságnak nem ellenzői! Ha csak Krisztus Urunk kánai menyegzőn való részt vételére gondolunk, tudhatjuk, hogy igenis megvan a helye a nevetésnek, táncnak, finom ételeknek, jó boroknak is.

Keresztyéni és református voltunk azonban arra is int bennünket, hogy a kicsapongástól, a túlzásba vitt tettektől óvakodjunk. Vagyis, hogy az Istentől nyert szabadságunk nem jogosít fel bennünket a szabadosságra. Fülünkben cseng az ige: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14), de a másik is: „…testetek … a bennetek levő Szentlélek temploma…” (1Kor 6,19) Áldott farsangot!

Levelezés

Egy anya levele:

Kedves gyermekem!

E levél útján magyarázom meg neked, hogy nincs ellened semmi kifogásunk. Mi megbecsülünk téged, de ésszerűen viselkedünk veled szemben. Te, a mi irántad való szeretetünknek köszönheted különben is létezésedet. Ha megszületnél, a mi életünk sokkal nehezebb volna az eddiginél. Szűkebbé válna a lakásunk, és talán valamelyik eldugott utcában egy egyszerűbbet kellene bérelnünk. Nem tudnánk pénzt teremteni a teneked kijáró neveltetéshez. Különben pedig, hogy helyezhetnénk el a nevelő intézetben? Televíziónk, autónk, hűtőszekrényünk és elektromos tűzhelyünk soha nem lehetne. Bizonyosak vagyunk benne, hogy nem jöhetsz a világra. Olyan emberek között élünk, akik nem szeretik gyermekeiket. Meggondolatlanul a világra hozzák őket, noha képtelenek biztosítani számukra a kellő neveltetést és választékos öltöztetést. Ezek ugyan apróságnak tűnnek, csakhogy az élet csupa ilyen apróságokból áll. Rendszerint meg is intem az ilyeneket; – Ne vállaljon senki több gyereket, mint amennyit képes eltartani! – Természetesen az “eltartani” kifejezés azt jelenti, hogy anyagi, társadalmi és nevelési szempontból semmiben sem legyen hiány, hiszen ellenkezőleg nem lehetne a gyermekük igazán szerencsés. Látod, mi téged nem akarunk szerencsétlenné tenni. Nemrég olvastam egy sokgyermekes család életéről. Elképedtem szegényes életmódjukon. Legkisebb gyermekük beteg is. Nem csoda, hiszen mind kevesebb a világ élelmiszerkészlete. Megértheted, hogy nem tehetünk ki ilyen veszélynek. Képzeld csak el, ha mondjuk az én gyengén tápláltságom miatt, te esetleg nyomoréknak születnél? Édes jó apád belehalna a fájdalmába, meg én is! Mi annyira szeretjük egymást; mi téged is és te minket, hogy nem tudnánk elviselni, ha kopottas ruhákban, használt cipőben látnánk és ha nem kapnál intézeti nevelést; – de neked is fájna a kis szíved ha látnád, hogy miattad nincs új télikabátom, s jövőre is az ideiben kellene járnom. Megértheted, hogy gyengéd szeretetünk eredményeképpen nem jöhetsz világra. Abban a reményben, hogy édesapádat és engem is megértesz, szerető odaadással köszönt

Egy gyermek levele:

Kedves szüleim!

Szívből kívánom nektek, hogy az autó, televízió, elektromos tűzhely és a hűtőszekrény tegyék életeteket boldoggá énhelyettem. Testvéreim és én ugyan másként vélekedünk. Szerintünk egy halhatatlan lélekkel egy lapon sem említhető a drótokból, srófokból és miegyébből álló hűtőszekrény. Minket nélküle is lehűtött az a tudat, hogy ezeket a dolgokat egyértékűnek tartjátok velünk, sőt még többre becsülitek, mint minket. Mégsem megvetésből írom nektek, hanem mert sajnállak titeket. A szépen csillogó fényezett bútor, vagy a modern konyhafelszerelés ugyanis sohasem fog megölelni benneteket s egyszer sem kapaszkodik majd hízelegve a nyakatokba. Az elektromos tűzhelyben is csak áram lesz, ha ugyan működik majd a villanytelep, – a mi szívünkben pedig meleg szeretet lett volna, s meg is csókoltunk volna titeket. A hűtőszekrény egyszer sem fogja azt mondani nektek, hogy – Édesanyám, édesapám! Nagyon fáj, amiért nem adtatok életet nekem. Láttatok-e már rongyos utcagyereket? Igen? Nahát, tudjátok meg, hogy közülük a legutolsót is irigyelve nézem, mert hozzám képest milliomos: ő él. Nincs attól szegényebb, mint aki szegény sem lehet. És ti komolyan azt hiszitek, hogy a szegények között nincs igazán gazdag? Valóban hisztek abban is, hogy a gazdagok mind boldogok? Ó, szegény, szegény szüleim! És a betegek? Vajon nem láttátok még soha, hogy kapaszkodnak az életért? Ha Isten végtelen irgalmából mégis az égbe kerültök egyszer, kérdezzétek majd meg ott azokat, aki 70-80 éven át éltek a földön nyomorékon, hogy vajon szívesebben meg sem születtek volna-e! Keressétek majd meg a leprásokat és tegyétek föl nekik a kérdést: – Undorító betegségük helyett szívesebben vállalták volna-e azt a sorsot, amelyet ti juttattatok nekem?

Íme, mi most elválunk egymástól. Tinektek szívből kívánom, hogy rátaláljatok az Istenre. Ha megtaláljátok Őt, irgalmasságára is rátaláltok, mert Ő még azoknak is meg tud bocsájtani, akik saját gyermeküket meggyilkolják. Ebben a reményben búcsúzom tőletek

a Ti meg sem született gyermeketek

Érdekes IQ teszt

Miután a tudósok kidolgozták az IQ tesztet (intelligencia hányados), világszerte elkezdtek felméréseket végezni, hogy ki hogyan teljesít. A tesztet elvégezték gyerekeken, felnőtteken, szegényeken, gazdagokon, városiakon, vidékieken, stb.

IQVolt olyan eset, amikor kifejezetten annak érdekében töltették ki a tesztet, hogy majd az összegzésnél megállapítsák, hogy a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek.
Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor, különös dolog történt. Ahogy kézhez kapták a tesztet, elkezdték egymást közt megbeszélni. Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett: „A tesztet nem szabad egymással megbeszélni és senki nem segíthet a másiknak. Mindenki csak magára számíthat!” – harsogta fennhangon.
Erre az indiánok nagyon dühösek lettek, és az egyikőjük felkiáltott:
– Nem az a fontos, hogy én vagyok az okosabb vagy a testvérem! Csak az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek!
A mai önző világunkban már gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk nevelve, hogy csak az egyéni teljesítmény számít. Az iskolában, a sportban, a munkában csak az számít, hogy egyénileg hogyan teljesítünk! Pedig ez helytelen látásmód. Az valóban fontos, hogy tisztában legyünk egyéni képességeinkkel, de Isten minket társas lényeknek teremetett. Szükségünk van egymásra, mert csak csapatban tudunk eredményesek lenni. Ehhez pedig olyan erények szükségesek, melyek már nem divatosak pl. alázat, önfegyelem stb.
A versengés kapzsiságot, büszkeséget és szeretetlenséget okoz. Lássuk be, hogy szükségünk van egymásra, és az ehhez szükséges erények alapja a szeretet.

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

LábnyomokDe ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

“Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
“Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak!”

Túrmezei Erzsébet

Csak nyolc perc

Hárfázó angyalTörékeny, fiatal kismama jött egy napon a klinikára, szülészeti osztályomra. Első gyermekét várta. Testi felépítése nem volt valami jó, pedig egészséges családból származott.
A vizsgálat során kiderült, hogy a magzat farfekvéses. Az ilyen szülés igen nehéz, s általában ritka eset (száz közül talán négy).
Szülés közben megdöbbenve vettem észre, hogy a szerencsétlen kis újszülött egyik lába végzetesen abnormális. A felső comb – csípőtől a térdig – teljesen hiányzott. Ez a láb legfeljebb az egészségesnek a térdvonaláig fog érni. Ilyen iszonyú sorsot vegyen magára egy leányka, ilyen borzasztő megnyomorodást, amit sem azelőtt, sem azóta nem láttam!
Életem legsúlyosabb küzdelme indult el bennem. Tudtam, milyen megterhelő következményekkel járhat ez az anya ingatag idegrendszerére. Biztos voltam benne, hogy miközben a nyomorék leánykát egyik híres orvostól a másikig cipelik, míg a leghalványabb remény lesz a helyrehozatalra, rá fog menni az egész család élete. De ami legjobban rám terhelődött: láttam lelki szemeim előtt a kislányt magányosan, szomorkodva üldögélni, míg társnői vidáman játszanak, kacagnak, ugrálnak körülötte. Hirtelen világos lett előttem: egyetlen lehetőség van mindezt a fájdalmat – kivéve az elvesztés első fájdalmát – megakadályozni, de efelől nekem kell döntenem. Ha kezemet arra kényszerítem, hogy adott pillanatban késlekedjék, ha a néhány rövid és fontos pillanat alatt lassúbb leszek… Hiszen a szülésnek ez a fajtája egyébként is súlyos, és senki nem fog észrevenni semmit. Az anya legyőzi majd első nagy fájdalmát, hogy gyermekét elveszítette, aki úgyis szerencsétlen, nyomorék lett volna.”Ne engedd, hogy ezzel a kis poronttyal olyan súlyos teher szakadjon az egész családra – szólalt meg egy hang bennem. – Ez a gyermek még egyet sem lélegzett, rajtad múlik, hogy ne is tegye. Úgysem tudod kellő időben világra segíteni… ne siess!”
Intettem a nővérnek, hogy hozza a melegített, steril lepedőt, ami farfekvéses szülésnél mindig készenlétben van. Ebbe csavarjuk bele gyorsan az újszülött testét, nehogy az őt ért hideg levegő hatására a mellkas hirtelen kitáguljon, mert ilyenkor a csecsemő folyadékot vagy nyákot nyelhet, ami a halálát okozhatja.
Nekem arra kellett most a lepedő, hogy elrejtse, amit csak az én szemem látott. Döntöttem. Rápillantottam az órára. Az igen értékes és sorsdöntő 7-8 percből három már elmúlt. A szobában minden szem rám irányult. A nővérek nem egy alkalommal látták, hogy sikeresen vezettem le egy farfekvéses szülést, de tanúi voltak annak is, hogy egy esetben nem sikerült. Nos, most fogják a másik esetet látni.
Praxisomban először történt, hogy tudatosan túltettem magam azon az alapelven, amit eddig az egyedüli helyes elvnek láttam. Meg voltam győződve, hogy most másképp kell cselekednem. Kezemet a lepedő fölé csúsztattam, hogy kitapintsam az érverést. Ebből következtetni lehet a gyermek állapotára. S ekkor a kicsi egészséges, rózsaszín lábacskája kibújt a lepedő alól, s nekifeszült a kezemnek, melyben az ő és édesanyja biztonsága nyugodott. Az élet és erő valós megnyilvánulása rándult át egy hirtelen, heves mozdulatban a kis testen.
Ez több volt annál, mint amit elbírtam. Világra segítettem a gyermeket alaktalan, nyomorék lábacskájával. Először a családdal közöltem a helyzetet, másnap – miközben hangom majdnem csődöt mondott – az édesanyával. Valamennyi rossz sejtésem bekövetkezett: az anya hónapokig feküdt a kórházban. Szinte hálni járt belé a lélek. Kerülő utakon hallottam később itt-ott a családról. Egyik helyről a másikra költöztek. Végül teljesen szem elől vesztettem őket. A következő évek alatt keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem volt erőm ellenállni a kísértésnek.
Kórházunk hosszú ideje minden évben kis ünnepélyt rendez az intézet személyzetének, az orvosoknak, a nővéreknek. Tavaly különösen megható volt a műsor. Miközben egy régi, szép ének hangjai megszólaltak az orgonán, a színpadot kék fényszóró világította meg egyre ragyogóbban. Felhúzták a függönyt, s három elragadó, hófehérbe öltözött leányt pillantottunk meg zeneszerszámaikkal. Az egyik hárfán, a másik csellón, a harmadik hegedűn játszott az orgona kísérete mellett. Biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyetlen a teremben, akinek a szíve átforrósodott. A rövid ünnepély végén meg akartam várni a főnővért, hogy gratuláljak neki a rendezvény sikeréhez. Ahogy ott magányosan álldogáltam, egy ismeretlen asszony jött felém a széksorok között. Messziről nyújtotta a kezét.
“Ugye látta? – szólt megindultan. – Lehetetlen, hogy nem ismert rá, hiszen a maga gyermeke. Leányom volt, aki hárfázott, és láttam, főorvos úr mennyire figyelte játék közben. Hát engem sem ismer meg? Nem emlékszik már a kis csöppségre, aki tizenkét évvel ezelőtt csupán egy egészséges lábbal jött a világra? Ó, mindent elkövettünk a gyermek érdekében. Végül műlábat kapott, de szinte észre sem lehet venni, ugye? Remekül jár vele, még úszni is tud. De ami fontosabb: azok alatt az évek alatt, míg a műlábra várt, megtanulta használni a kezét – csodálatosan. Zenei képességének nagy jövőt jósolnak. Még csak tizenkét éves, de már felvették főiskolára. S most már ő maga is nagyon, nagyon boldog. Nézze, itt jön!” – “Ez az első orvosod, édesem, a mi orvosunk” – mondta az anya, és hangja remegett. Láttam rajta, hogy ő is – mint én – átrepül gondolatban a szenvedéssel teljes éveken, vissza addig a napig, amikor közöltem vele a lesújtó hírt. Ösztönösen megöleltem a gyermeket. Kedves, fiatal válla fölött mintha láttam volna a szülőszoba órájának lomhán kúszó mutatóját tizenkét évvel ezelőtt. Egy lépést tettem hátra, és a leányra néztem. “Kedvesem – mondtam -, sem  maga, sem senki a világon nem tudja meg soha, mit jelentett ez a mai este nekem. De kérem, üljön vissza még egy pillanatra a hárfa mellé, és játsszék egy éneket – most egyedül csak nekem.”

Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében, csontjaim nem voltak elrejtve előled. Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.

(Zsoltár 139,13-16)

Nem méltó az életre

Professzor kérdést tesz felEgy orvosprofesszor megkérdezte hallgatóit, mit tennének a következő esetben?
“Az apa vérbajos, az anya tüdővészben szenved. Már négy gyermekük született. Az első vak, a második meghalt, a harmadik süketnéma, a negyedik tébécés. Az anya állapotos, az ötödik gyermekét várja. Ebben az esetben javallnák-e a magzatelhajtást?”
A legtöbb hallgató abortuszt javasolt. Erre a professzor így szólt:
“Hát gratulálok, uraim és hölgyeim! – Tudják, hogy döntésükkel éppen Beethovent ölték volna meg.”

Megjelent a “Levél egy gyermekáldást vállaló édesanyának” című kiadványban.

Csak fel kell nézni

A HÉJA

HéjaHa beleteszel egy héját egy 180 x 240 cm-es ketrecbe, aminek teljesen nyitva van a teteje, a madár – annak ellenére, hogy tud repülni – teljesen bezártnak fogja érezni magát. Ennek oka, hogy a héja repülés előtt mindig 3-4 métert fut a földön.

A DENEVÉR

A hétköznapi denevér, mely repked az éjszakában, figyelemre méltóan gyors teremtmény a levegőben, nem tud azonban felszállni a földről.
Ha leteszed a földre, mindössze annyit tud tenni, hogy ügyetlenül és kétség kívül, fájdalmasan ide-oda lépeget, míg el nem ér valamilyen enyhe magaslatot, ahonnan a levegőbe vetheti magát.
Utána, mint egy fénycsóva, hirtelen elillan.

A DARÁZS

Ha egy darázs beleesik egy pohárba, addig marad ott, ameddig meg nem hal, feltéve, ha nem veszik ki. Soha nem látja a pohár tetejét a menekülés eszközének, de ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen módon az aljánál találjon kijáratot. Ott keres utat, ahol nincs, míg végül teljesen el nem pusztítja önmagát.

AZ EMBEREK

Sok mindenben hasonlítunk a héjára, a denevérre és a darázsra. Megküzdünk minden problémánkkal és frusztrációnkkal, soha nem vesszük észre, hogy mindössze fel kell néznünk!
Ez a válasz, a menekülési útvonal és a megoldás bármilyen gondra, csak nézz fel!

  • A sajnálat visszanéz,
  • Az aggodalom körülnéz,
  • De a hit felfelé néz!

Élj egyszerűen, szeress nagylelkűen, törődj alaposan, beszélj kedvesen, és bízzál Istenben, aki szeret minket!

Mikor már késő rádöbbeni…

Egy pár a tópartonAmikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam a kezét és azt mondtam, “Szeretnék valamit elmondani”. Ő leült és csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan. Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte, miért? Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással. Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam! Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át. Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét, forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosan az volt, amire számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt, úgyhogy megfordultam és aludtam tovább. Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt, mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges. Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal. Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel, ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába. Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem, beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan. Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem, hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz, több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam, kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig. A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy percig azon gondolkodtam, mit tettem vele. A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből. Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek. Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt. Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem … óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét. A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját, élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiúnknak, hogy jöjjön közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam, kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont olyan volt, mint az esküvőnk napján. De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre, hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig … gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek, meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni. Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte. Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket. Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam – holtan. A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok. Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház, nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot, de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért, amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.

Valamikor régen már e-mailben is megkaptam, de legutóbb itt olvastam.

A két magzat

Két magzatEgy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy “kis hívő”, a másik egy “kis szkeptikus”. A “szkeptikus” azt kérdezi:

– Te hiszel a születés utáni életben?

– Hát persze – mondja a kis “hívő”. – Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!

– Hülyeség! – mondja a “szkeptikus”. – Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?

– Pillanatnyilag még nem tudom – mondja a kis “hívő” -, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!

– Nonszensz, lehetetlen! – mondja a “szkeptikus”. – Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!

– Hát persze hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni – mondja a kis “hívő”.

– Soha sem fog működni! – véli a kis “szkeptikus”. – Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

– Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet – mondja a kis “hívő” -, de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk!

– Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? – kérdezi a kis “szkeptikus”.

Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem is létezhetnénk! – válaszolja a kis “hívő”.

Mire a kis “szkeptikus”:

– Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

A kis “hívő” elgondolkozik egy pillanatra.

– Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! – Majd halkan hozzáteszi:

– Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!