Szenteste

Lectio:       Mt 1,18-25

Textus:      Lk 2,11-12

 

„Üdvözítő született ma nektek,

aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

A jel pedig ez lesz számotokra:

találtok egy kisgyermeket,

aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Kedves Testvéreim! Kedves ünneplő gyülekezet!

Hiszem azt, hogy a karácsonyi, bővebben a szentestei istentiszteleten való részt vétel nem csak a hagyományok tisztelete miatt fontos számunkra, számotokra. Úgy gondolom, hogy nem csak a külsőségek fontosak, hanem szívbéli vágyódás is társul hozzá. Az, hogy a 21. századi ember vasárnapja a karácsony lett, még mindig azt bizonyítja, hogy elfoglalt, sűrű, gondterhelt életünkben még mindig keressük az Istennel való kapcsolatot. Szeretnénk minél közelebb kerülni a transzcendenshez, szeretnénk testközelből megélni a csodát, az Istennel való találkozás csodáját. Bár elfoglalt életünk sokszor nem enged bennünket a templomba, vagy a lelki elcsendesedésre, ilyenkor, karácsonykor, szenteste mégis erőt veszünk magunkon. Ahogy a világ is elcsendesedik kissé, úgy mi is meg tudunk állni egy pillanatra, s várjuk a csodát, reméljük, hogy most, idén, végre, talán megtörténik a csoda. Egy szempillantás alatt, varázsütésre megtörténik velünk is az, amire mindig is vágytunk, hogy mintegy álomból felébredve, mostantól kezdve minden szép és minden jó lesz. Talán titkon azt reméljük, hogy a szentestei istentiszteleten valami olyan történik velünk, mint hajdanán a pásztorokkal, a bölcsekkel és a szent családdal. Bizakodunk benne, hogy ezáltal csodálatos módon rendeződik majd életünk és minden gondunk messze-messze száll, mintegy megsemmisül.

S ha ez mégsem történnék meg, csalódottságunk sem teljes, mert reménykedhetünk, hogy majd jövőre talán jobb lesz, jövő karácsonykor talán mégis megtörténik, talán már csak egy évet várat magára a karácsonyi csoda. A karácsonyi történet csodálatos hős-szereplői személyesen élték át a csodát. Mi is ebből szeretnénk részt, vagy legalább egy aprócska morzsát kapni.

Talán úgy képzeljük, úgy gondoljuk, hogy a régieknek könnyű vagy legalábbis sokkal könnyebb volt a dolguk. Angyalok hirdették az örömhírt, vagy a fényes csillagot követték, s megláthatták a jászolban fekvő csodálatos gyermeket, a kis Jézust, aki jobban ragyogott, mint a betlehemi csillag. Olyan meseszép elképzelések ezek és olyan idilli történet, mintha csak valami mese, vagy hollywoodi film lenne… túl szép, hogy igaz legyen. S talán nem is igaz? Talán csak kitalálta valaki? Valami nagy elme? Nem! Ez valóban a karácsonyi evangélium, az igazi örömüzenet, az igazi örömhír!

De milyen is lehetett ez akkor, amikor megtörténtek ezek az események?

A PÁSZTOROK

A pásztorok, tudjuk, a kor kitaszított és értéktelennek tartott társadalmi rétege volt Izraelben. A társadalom peremén, vagy azon is túl éltek, hiszen a nyáj őrzése miatt nem a városokban, falvakban élték életüket, hanem a mezőn, a nyáj mellett. Valamint, mivel az állatok miatt vallási szempontból tisztátalanok voltak, a vallási életük, a hitéletük gyakorlása is áttörhetetlen akadályokba ütközött. A munkájuk, vagy a munkájuk eredménye kellett csak, de a személyük senkit nem érdekelt.

Pont olyan helyzetük volt, mint ma is oly sokaknak. Ma is sokan vannak, akiknek a munkája, vagy annak eredménye az érdekes csupán, de a személy senkit sem érdekel. Az a fontos, hogy minél kisebb hibaszázalékkal dolgozz, minél kevesebb szabadságot és szabadidőt vegyél ki, az a fontos, hogy minél több profitot termelj, de az senkit nem érdekel, hogy hogy érzel éppen. Az nem érdekli a tulajdonost és a főnököt, hogy beteg a gyermeked, hogy haldoklik a szeretted, hogy elfáradtál, hogy úgy érzed, nem bírod tovább. Az senkit nem érdekel a cégnél, hogy mi a problémád, hogy mi a fájdalmad, hogy te magad mit szeretnél. S ha már valóban nem bírod tovább, ha kiesel a munkások sorából, vagy egyszerűen csak felmondasz, 3-4 másik jelentkezik a helyedre, hogy az embertelen állapotból mégis valamilyen megélhetést próbáljon kovácsolni.

Nem véletlenül érzik sokan azt, mintha nem is ebben a társadalomban élnének, mintha senkinek sem lenne fontos az életük, ők maguk. S mintha nem értékelné senki a fáradozásaikat – sem anyagilag, sem elismerő szóval.

Több közös vonás lehet közted és a pásztorok között, mint azt gondolnád! És nem csak nekik szólt annak idején, hanem most neked is szól az angyal szájából felhangzó isteni örömhír:

„Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Üdvözítő, Megváltó, Kiszabadító született, aki üdvözít, megvált, kiszabadít ebből a nyomorúságos állapotból és helyzetből, aki új életet és örök életet hoz és ad majd neked is! És ez az üdvözítő az Úr Krisztus, aki a Dávid városában, Betlehemben született.

De mindez nem királyi pompában, nem a hírportálok és csatornák fő „BREAKING” híreként, nem atombombánál jobban ragyogó csecsemő képében jelenik meg, hanem csak egy „átlagos”, „hétköznapi” jele van: „találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Mások számára fel nem ismerhető, csak annak, aki tudja, hogy mit kell keressen! Más elmenne mellette, de aki tudja, hogy mi a jel, tudja, hogy megtalálta! A nem sokkal később gyermekeket és csecsemőket ölő katonák nem tudják kit keresnek, de aki ismeri a jelet, az meglátja a csodát!

Egy sötét kis istálló, jászlába fektetett újszülött. Akinek még annyi sem adatott talán, mint neked. Épp csak a minimális fedél a feje fölé, hogy ne fagyjon meg a hideg éjszakában. Egyszerű, hétköznapi, szegény és be nem fogadott… ilyen jelként látható meg a karácsonyi csoda.

A BÖLCSEK

Vagy lehet, hogy te épp ellenkezőleg, a társadalom elismert és gazdag, képzett és okos, bölcs és megfontolt, kereső és találó tagja vagy. Lehet, hogy a bölcsekhez hasonlóan bejárásod van vagy lehet a királyi palotákba, a legfelsőbb körökbe is! Lehet, hogy beengednek az országok első emberei közé is, sőt beszélgethetsz is velük! Lehet, hogy sok mindent tudsz, nagy az ismereted a látható és a minket körülvevő világról! Megvannak vagy meglesznek a tudományos fokozataid… Dr. Phd. stb. Minden ismeretet megszerzel, ami csak megszerezhető. Gazdagodik, gyarapodik életed a földi gazdagság mértékével mérve is. Van aranyad, tömjéned, mirhád bőséggel, hogy még ajándékba is vihetsz, ha azt szeretnéd.

És nem csak a szabad ég alatt tengeted az éjszakáidat, hanem keresel, kutatsz, sőt, hosszú utakat is megteszel azért, hogy találkozhass a nagy királlyal, akiről lehet, hogy sokat nem tudsz, de érzed, hogy hódolnod kell előtte!

Neked nem mondja az angyalkar, csak a csillag vezet, de mégis neked is szól, és számodra is ez a jel:

„Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Még nem teljesedett be a megváltás. Még nincs itt az üdvösség, de minden most kezdődik el emberi szem számára látható módon is! Mert bár ezt az Atya Isten már öröktől fogva tudta és megtervezte, megígérte és elmondta az embernek, mégis most lett ember számára ebben a világban megtapasztalhatóvá:

„Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

A karácsonyi szent csoda tehát azok számára csoda, akik meglátják azt. Azok számára, akik nem csak néznek, hanem látnak, meglátnak is! – mert tudják, hogy mit kell keresniük!

Isten sok szem elől elrejtve, az illetéktelenek elől gondosan elzárva, de az őt szeretettel keresők számára nyilvánvalóan, megnyugtatóan és észrevehetően, megtalálható módon mutatta meg a legnagyobb ajándékát, az Ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust.

És így vagyunk ezzel mi magunk is. Akár csak vágyakozunk a változásra, a megváltásra, mint a pásztorok, akár buzgó módon keressük, kutatjuk, mint a bölcsek, csak akkor találjuk meg, csak akkor kaphatjuk meg a legnagyobb karácsonyi ajándékot, ha meglátjuk a jelét. Ez a jel pedig nem feltűnő, nem kirívó, nem természetfeletti, hanem a legemberibb, a legátlagosabb, a legtermészetesebb jel.

ÉS MÉGIS!

A karácsonyi szent csoda a legnagyobb, legtökéletesebb és legszebb ajándék, amit az ember Istentől kaphat. Mégis, fénye beragyogja az egész világot, általa Isten magához öleli szeretettel minden gyermekét, téged is, engem is, mindannyiunkat. A karácsonyi szent csoda mégis különleges, mégis páratlan, a leginkább Istentől való és egyáltalán nem átlagos!

Isten ma is, most is, az idei karácsony alkalmával is megüzeni és elmondja személyesen neked, hogy: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Aki a te személyes üdvözítőd és megváltód is lehet, ha Őreá hallgatsz, ha Őt követed, ha csak Őbenne hiszel! Így legyen!

Ámen

2013. advent 1.

Textus:      Ézs 2,5

 „…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!”

Kedves Testvéreim!

Advent első hete van. Elkezdődött az egyházi év a karácsonyt megelőző négy hetes időszakkal. A felkészülés időszaka, arra a napra, amikor megtörténik az Úr (Jézus) eljövetele; vagyis adventus-a.

Az élet, s az év más napjain, szakaszaiban is szép, jó és hasznos felszólítás az, amit a mai alapigénken keresztül üzen számunkra az Úr: „…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!” – ám advent elején mintha különösen is fontos lenne ennek az igének a megcselekvése. Advent idején, sőt advent kezdetén mintha méginkább időszerű lenne ez.

Nem azért, mert talán már kezd elegünk lenni a sötét napokból, amikor reggel 7-kor még és délután 4-kor már vaksötét van. És semmilyen energiatakarékos, halogén, LED, vagy xenon fényszóró nem tudja helyettesíteni, pótolni a nap fényét. – Bár kétség kívül a lelki világosság sokat segíthet ez irányú bánkódásainkon is.

Nem is azért, hogy „az ünnep fénye” vagyis hangulata szebben, tökéletesebben ragyogja be a család ünnepét. Az elmúlt héten többször is hallottam olyan mondatokat a televízióban és a rádióban, hogy a karácsony legfontosabb része a hangulat, meg azt, hogy az a legfontosabb, hogy együtt ünnepel a család. A külsőség, a külső megjelenés, kiábrázolás is kétség kívül fontos. Mi több, nagyon fontos! Hiszen ahogy egy esküvőre is ünnepi ruhát öltünk, úgy az adventi és karácsonyi ünnepen is jó, ha kívülről is látszik, hogy különleges nap, ünnepnap van. De nem a külsőség a lényeg! – Bár bizonyára a külső dolgokra is odafigyelünk, erre is szoktunk törekedni a családunkban, hogy finomak legyenek az ételek, szép legyen a dekoráció, látszódjon, hogy ünnep van.

„…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!” – Ez az ige kifejezetten a lelki világosságban, Isten igazságában való járásra szólítja fel az olvasót/hallgatót. Nem egyszerűen világosságban járásra, hanem az Úr világosságában való járásra buzdít. Mit vagy miket is jelent hát ez? Azt, hogy az Isten színe előtt, az ő parancsának, igazságának és igazságosságának megfelelően, Őneki tetsző módon éljünk. Hogyan válthatjuk „aprópénzre” ezt az ismeretet? Hogyan lehet ez a hétköznapjainkban is használható tudássá és gyakorlattá?

Mi emberek hajlamosak vagyunk elferdíteni bizonyos dolgokat. Ha nem is „fekete” gazdaság, de „szürke”. Nem hazugság, csak füllentés. Nem letagadás, csak el nem mondás. Nem lefizetés, csak „támogatás”. Soroljam még, vagy tudnánk mi is folytatni? Ezek mind olyan dolgok, amik nem fényben, világosságban történnek. Mégkevésbbé „…az Úr világosságában!” Ezeket a dolgokat szeretnénk elhallgatni, elmosni, összemosni, összekeverni, hogy ne derüljön rájuk fény. Pont, ahogy Ádám és Éva is a bokrok és fák árnyékába rejtőzött Isten elől, amikor tudták, hogy valami rosszat, bűnt cselekedtek. És mi emberek hajlamosak vagyunk így tenni a hétköznapjainkban is.

A világhálón többször is megosztottak már velem olyan fényképeket, amelyeken hírességek láthatóak – legtöbbször híres színésznők, színészek – sminkkel és smink nélkül. Amikor a filmekben, vagy színpadon látjuk őket, a lehető legjobb formájukat látjuk. A „hibák” kijavítva, smink, festék, feljavító szerek, megfelelő megvilágítás, szög… egy szóval minden tökéletes. A hétköznapokban, a rásegítés nélkül azonban egészen hétköznapinak tűnnek ők is, a legtöbbször. Sajnos nem csak művészi, vagy jó szándékból adódhatnak a megtévesztések, a torzítások.

Az ünnepre, karácsonyra való felkészülésünk időszaka alatt időt és alkalmat ad nekünk az Isten, dolgaink, utjaink rendezésére. Az Úr lehetőséget biztosít az övéi – és persze mindenki – számára, hogy átgondoljuk, és ahol kell, megváltoztassuk életünket. Ez az állapot persze már az első lépcsőfok, hiszen arra az elhatározásra, vagy állapotra is el kell jutni, hogy meg akarja látni az ember, ha valami nem jó, ha valamin változtatni kellene, és arra az állapotra, hogy akarjon is változtatni, ha a változás a szükséges. De talán keresztyének között ez az állapot, ez a vágy, ez az akarat már megvan. Az azonban nem garantált, hogy mindenki mindig ezen a jó úton járjon.

Ahhoz, hogy meglássuk, mit és hogyan kellene megváltoztatnunk, az ige fényében kell megvizsgálnunk: „…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!” Ahogy az újholdkor, vaksötétben a tengeren úszó vitorlás kormányosa is időnként lámpát kell gyújtson, hogy megnézze a műszert, az iránytűt, hogy jó irányba haladnak-e még, s ha szükséges, akkor módosítson – mert fény nélkül módosítani sem lehet (helyesen). Vagy, ahogy a repülőgépek pilótái is rendszeresen ellenőrzik a műszerek által mutatott adatokat, hogy világos legyen számukra, hogy jó helyen és jó irányban vannak-e. Ugyanígy, lelki életünkben, hitünkben is rendszeresen meg kell vizsgálnunk magunkat, hogy helyünkön vagyunk-e még. Mintha egy betonúton sétálnánk, az éjszaka legsötétebb óráján, elő kell vennünk a zseblámpánkat, hogy fényben is megnézzük, hogy csak egy az útra került kavicsba rúgtunk-e bele, vagy már rég az útszéli fák és bokrok között botorkálunk. Nem csoda, ha ekkor nehéznek és szinte végigélhetetlennek érezzük az életet.

Ugyanígy a lelki életünkben is világosságra van szükség. (Egyébként minél gyakoribb az ellenőrzés, annál pontosabb lehet életünk útja.) Ez a világosság pedig az Isten igéjének fénye. „…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!” Az idei adventünk szóljon – a sok készülődés és egyéb dolgaink mellett – arról is, hogy újítsuk, jobbítsuk meg életünket, és már ne meneküljünk az Isten elől, hanem az ő jelenlétét keressük.

Sőt, mivel folyamatosan a második advent korszakát éljük, várva Jézus visszajövetelére, ne csak ebben a négy hétben, hanem valóban, egész életünkben járjunk azon az úton, amelyet az Úr Jézus mutatott meg nekünk.

Isten a bűnt utálja, a bűnös embert viszont szereti. Sőt, Jézus érdeméért megbocsátja a bűneinket, hogy újra az édenkerti állapothoz hasonlóan Őelőtte járhassunk félelem nélkül. Ezt az állapotot, az Istennel való kapcsolatunk ilyen helyreállítását már ebben a földi életben is megtapasztalhatjuk. Nem szükséges Krisztus második eljöveteléig várakoznunk. Ezért és pont erre buzdít bennünket ma Isten igéje: „…jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!”

Ámen

2013.06.23. Tarján, Héreg

Lectio: ApCsel 27,9-26

Textus: ApCsel 27,25b

 

Én hiszek az Istennek,
hogy úgy lesz,
ahogyan nekem megmondta.

 

Kedves Testvéreim!

viharPál apostol Rómába vezető útjáról olvashatunk ebben az igeszakaszban. A helyzet kockázatosról nehézre, nehézről viharosra, viharosról pedig kilátástalanra változik. – Pont, mint a hitelminősítők besorolásai: Fokozatosan romló skála. És pont, mint az életünk eseményei és helyzetei. Gondoljuk csak végig! A szép, meghitt, nyugodt és biztonságos életünk során van, hogy elérkezik egy-egy olyan helyzet, amely kockázatos. Döntéshelyzet előtt állunk olyankor, és el kell határoznunk, hogy merre, hova tovább?

KOCKÁZATOS egy komoly döntést meghozni, mert nem tudni, mi lesz a vége. Vegyünk-e hitelből házat, autót? Sokaknak fontos döntése volt ez évekkel ezelőtt. És bár tudták, hogy kockázatos, mégis belevágtak, mert vállalták a kockázatot. Vagy kockázatos egy másik emberben bízni, és az életünket az övével összekötni, s házasságot kötni. Nem tudni, mi lesz a folytatás. Lehet jó, de lehet kevésbé jó is!

NEHÉZ lesz a helyzet, ha a rosszabbik forgatókönyv kezd megvalósulni. Felfele mennek a törlesztőrészletek, zuhannak az árfolyamok a tőzsdén, nem tudunk megbeszélni dolgokat a házastársunkkal, rosszabb lett a gyermek bizonyítványa a reméltnél, szűkülnek a lehetőségek… soroljam még?

VIHAROS, vagy mondhatni válságos az állapot, amikor tovább fokozódik mindez. Ismerős – ha máshonnan nem, hát a hírekből -, amikor a végrehajtó viszi, amit talál. Válni akar a házastárs, vagy súlyos betegség támad meg.

KILÁTÁSTALAN is tud lenni egy-egy helyzet. Ilyenkor többen már feladják. Amikor a híd alá kényszerül, amikor megszámlálhatatlanul nagy az adósság, amikor széthullik egy család, amikor vészesen megingott a hit, elfogyott a remény, és talán még a szeretet is nagyon-nagyon meghidegült.

És, ahogy átlépünk egyik állapotból a másikba, mindig elveszítünk valamit, valami értékeset, és sokszor átértékelünk valamit. Az ilyen helyzetekben különösen is érdemes odafigyelni Pál szavaira: „Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok…” (22)

Jól esik a bíztató, bátorító szó, de erő csak akkor van benne, ha tudjuk, hogy mi ennek a bizalomnak az alapja: „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.”

Három fontos szót emelnék ki a mai alapigénkből, melyek meghatározzák az egészet:

HISZEK

A hit nem csak egy gyermeki vágy. A hit nem csak a hitvallás elmormolása. A Heidelbergi Káté szerint egyrészről ismeret, másrészről szívbéli bizalom. A hit nem az Isten létezésében való meggyőződés, hanem teljes ráhagyatkozás Istenre.

ISTENNEK

A kérdéses személy (Isten) megnevezése a hittel kapcsolatban említett ismeret része. Tudom, hogy kinek/kiben hiszek! Nem egy embernek, nem a kormánynak, nem a császárnak, nem valami bálványnak, hanem Istennek, aki a világot teremtő Isten, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, aki a Szabadító, a Megváltó, aki a Seregek Ura…

MEGMONDTA

Isten megmondta. Közölte, nem hagyott tudatlanságban. Teljesen, szívből bízhatunk Őbenne! Azért, mert megmondta. Azt akarta, hogy a tervét az ember is meglássa, megértse – amennyire az szükséges. Megmondta, mert nem egy süketnéma Isten, nem egy tehetetlen és semmittevő Isten, hanem meghallja a könyörgéseket, a jajkiáltásokat, és megcselekszi tervét, amikor kedves Neki!

Pál apostol történetét olvasva legyinthetünk sorsára, de ha mi kell átéljünk hasonló dolgokat, körülményeket, kérdés, hogy tudunk-e úgy ráhagyatkozni Istenre? Tudunk-e a körülnézés, a körülmények meglátása, megismerése után felfele tekinteni Istenre? Pál a többiek előtt, a rettegő, kétségbe esett hajósok és katonák előtt hitvallást tesz: „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.” Élő kapcsolata van Istennel, beszélget vele, s hisz neki, amikor Isten valamit mond neki.

Az ószövetségben, Ábrahám is hitt az Úrnak, és ezért igaznak fogadta el őt az Úr! Ezért lett Ábrahám a hit példaképe. Jób sem hagyta el az Urat, bármilyen nehéz is volt az élet, bármilyen nehezekké is váltak a körülmények.

Mi a helyzet velünk? Mi a helyzet veled? El tudod mondani ezt szívből, amit Pál, hogy: „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.”?

Amikor nehezednek a körülmények, amikor kockázatosról nehézre váltanak a dolgaink. Vagy amikor fokozódik minden, és már viharos az életünk? Sőt, amikor kilátástalanná válik minden!? A keresztyén ember nem csak magára számíthat! „Minden gondotokat Őreá vessétek!”

Pál sem önmaga miatt volt erős és bölcs, hanem azért, mert Istenre hagyatkozott a kérdéses helyzetben! Számunkra sem azt jelenti az Istenre hagyatkozás, hogy nem csinálunk semmit, és majd az Úr megcselekszi amit kell, hanem azt jeleni, hogy tesszük a dolgunkat, de ha rajtunk kívül álló okok miatt mégis nehezedik, fokozódik a helyzet, akkor nem mi akarjuk megoldani, hanem bátran mondjuk a hitvallást a velünk levőknek (s jobb esetben a velünk levőkkel), hogy: „Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.”

Ámen

2013. március 29. – Nagypéntek | Tarján, Héreg

Lectio: 1Kor 15,1-11

Textus: 1Kor 15,3

 “Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam;

hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.”

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Szenzáció, félelem és győzelem. Ha csak három szóval kellene jellemeznem a nagypénteket, talán ez a három szó lenne az.

Szenzáció – hiszen a megszokott pászka ünnepre összesereglő nép számára is, a názáreti Jézus Jeruzsálembe érkezése szenzáció. És még többeknek a borzalom a szenzáció! A szürke, megszokott ünnep helyett vagy a mellett most valami más, valami érdekes is történik – kivégeznek 3 embert. Ráadásul egyikük az a Krisztus, akiről sokan sok mindent mondanak és ezek közül valami talán igaz is. Ha csak egy töredéke igaz is, már szenzáció a keresztre feszítése, s ki tudja mekkora szenzáció lesz még!

Szenzáció a csodatevő kilátásba helyezett halála; lám ki tud-e szabadulni a csapdából – mint Hudini? Le tud-e szállni majd a keresztről, hogy bizonyítsa, hogy Ő az, akinek mondja magát?

Félelem – akik nem csak hírből ismerik Jézust, akik számára valóság, sőt szeretett gyermek, tanító, barát volt, a nagypéntek a félelem, az aggódás napja volt. Mi lesz vele? Elítélik? Felmentik? Felismernek? Mi sem vagyunk biztonságban? Meghal? Életben hagyják? – Számtalan kérdés, melyet a félő-féltő szív tesz fel magában vagy akár nyíltan is.

És félelem van talán bizonyos szintig Pilátus szívében is. Persze egészen más félelem. Ő attól fél, hogy vajon elengedheti-e azt a szerencsétlent, akiben az eljárás, a kihallgatás során nem talált semmi bűnt?  Vagy a helyi vallási vezetők, a nép szószólói bevádolják a császárnál? Azzal bukik-e nagyobbat, ha egy ártatlan embert ítél el vagy azzal, ha nem ítéli el és a karrierje – rosszabb esetben – az élete bánja? Félelmetes döntési helyzet. S talán az utóbbi még félelmetesebb is, mint az előbbi!? Az nem fáj annyira, ha mással történik valami, de amikor őt érinti – amikor téged érint – akkor már mindjárt más a helyzet!

Győzelem – A szenzáció nem számít. Az csak a kíváncsiskodóknak okoz némi kielégülést. Ahogy jött, úgy el is múlik. De a félelem nem múlik el egyhamar! A félelmet valami vagy valaki el kell vegye! A félelmet le kell győzni! A félelem ellenszere a győzelem! És egyvalaki volt csak, aki igazán győzött! Jézus Krisztus legyőzte a bűneinket és legyőzte a büntetést, a halált! Bár ennek bizonyossága, látható jele majd csak húsvét hajnalán lesz világos, mégis a győzelem már most biztos!

Nagypénteken az evangélium, vagyis az örömhír egy halálesetről szól. Mondhatjuk, hogy ez emberileg nézve elég furcsa, szokatlan. Még csak nem is az ellenségünk haláláról van szó, hanem az értünk született Isten Fiáról, Krisztusról üzen az írás. Mi teszi ezt örömhírré? Az, hogy Krisztus a mi bűneinkért halt meg, s a halál nem tudta őt foglyul ejteni. A bűnnel együtt a büntetést is elvette, s legyőzte a halált.

Így aztán a halálhír jelenti az életet. A szomorúságból lesz a nagy öröm, s Krisztus győzelme veszi el a félelmeinket!

És mindez nem csak mende-monda szóbeszéd! “…az Írások szerint.” Nem csak a papír és a tinta, hanem az Isten igéje szerint!

Lehet, hogy bár sokan szenzációt keresnek, kerestek a nagypéntekben, de végül nem az a szenzáció, ami látható, hanem az, ami igazán fontos! Nem a botrány a szenzáció, hanem az, hogy a botrányosan és menthetetlenül bűnös embert mégis megmenti az Isten! Félelmeink ezután már megalapozatlanok, mert a győzelem már tény!

Ámen

2013. Január 27. | Tarján, Héreg

Lectio: Bír 1,16-36
Textus: Bír 1,22b

“Az Úr velük volt.”

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A honfoglalás, az ígéret földje – Kánaán – megszerzése/megkapása Isten ajándéka volt választott népe, Izráel számára. Volt, ami “könnyebben” ment, mert hittek az Úrnak, aki velük volt, más területek megszerzése váratott magára, mert a nép nem hitt igazán Istenben. Nem hitték, hogy valóban az övék lehet az ígéret földje. Végül aztán, lépésről lépésre mégis teljesül az Úr ígérete! S amikor győznek is az ellenség felett, bár talán hadi erejük és tudásiuk kevesebb is, mint a megtámadottaké, az mind azért van, mert “Az Úr velük volt.”

Izráel népe sem volt különb a többi népnél. Ők is csak egy voltak a sok nép közül, ráadásul kis nép voltak. De mégis volt egy óriási különbség köztük és a többi nép között: Izráel Isten választott népe (volt) és velük volt az Isten. Velül volt a harcokban is, amikor győzelemre segítette őket, de velük volt a mindennapokban is, amikor látta kételyeiket, bizonytalanságukat, olykor talán még hitetlenségüket is. Összességében azonban mégis pozitív, jó dolog az, hogy az Úr velük volt!

Az Ószövetségben is jelen volt az Isten, népe életében, de megtapasztalható, fizikálisan is felfogható módon nem jelent meg – kivéve a tűz/füstfelleg-oszlopot – mint jelet az egyiptomi szabadulás idején. Az újszövetségben azonban még valóságosabban volt jelen Isten az emberek között Jézus Krisztus, az Ő egyszülött Fia képében. Akkor igazán velü(n)k volt az Isten.
Az Úr jelenléte pedig mindig az Ő áldásainak a megtapasztalását, átélését is jelentette! Volt persze olyan, hogy nem pont akkor és nem pont úgy adta Isten az Ő áldását, ahogy azt az ígéret birtokosai elképzelték vagy vágyták, de Isten beteljesítette ígéretetét maradéktalanul. És a már beteljesített ígéretek és már megtapasztalt áldások mindig erősítették az Istenben hívőket, hogy az új ígéret is meg fog valósulni. Legfeljebb arra várt az Úr, hogy a nép késszé váljon arra az ígéretre, ajándékra vagy áldásra.

Ahogy mindig, most is az az ige másik fontos üzenete, hogy mit üzen számunkra, számodra Isten ezen a mai igén keresztül! Azt, hogy az Isten velünk is velünk van! Jézus maga mondta: “… és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ígéreteinek megvalósulása, áldásainak elérkezése talán néha rajtunk is múlik. Isten adná már, de mi még nem állunk rá készen… nem állunk készen, mert szeretet helyett szeretetlenség, megbocsátás helyett haragtartás, irgalom helyett keménység, ima helyett szitok és átok, az Ő tisztelete helyett a magunk dolgai, egyetértés helyett széthúzás, bizalom helyett gyanakvás… jellemez még bennünket, az Ő újszövetségi népét is. Isten velünk van… csak épp várakozik. Isten velünk van… nem hagyott el bennünket, csak próbál jobb belátásra téríteni bennünket.

És az ige egészen személyes üzenete ez:
Isten veled van! Tudom, előfordulhat, hogy úgy érzed, mintha még az Isten is elhagyott volna. Van, hogy talán még te is felteszed magadban a kérdést, hogy ha (velünk) van Isten, hogyan lehet ez meg az meg amaz…
Pedig Isten veled van! Az Úr veled van!

Egyszer egy fiatal, átlagos kinézetű, de nagyon kedves lány szerelmes lett egy fiúba. Kereste társaságát, próbált beszélgetni vele, lélekben mindig vele volt, testben amikor csak tehette. Ám a fiú mintha vak lett volna, nem is vette észre a lány érzelmeit, szeretetét, szerelmét. Hiába kedveskedett a lány, hiába próbált burkolt vagy kevésbé burkolt formában jelezni, üzenni a fiúnak, a fiú sokáig nem vette észre, hogy mit érez a lány… mert a fiú magával volt elfoglalva. Amikor elkezdett a lányra figyelni, egyértelművé vált a helyzet és ő is beleszeretett a lányba.

Az Úr veled van. Próbál megszólítani burkolt és kevésbé burkolt módon is. Próbálja minden lehetséges módon a tudtodra adni, hogy Ő szeret téged. De amíg magaddal, a saját dolgaiddal vagy elfoglalva, nem láthatod meg, hogy Ő veled van. Amint odafigyelsz a felebarátodra, megláthatod benne a (benne is visszatükröződő) krisztusarcot. És amint ez megvalósul, megtapasztalhatsz néhányat Isten ajándékai, áldásai közöl – ráadásul már tudni is fogod, hogy Őtőle jött mindaz az életedbe.

Adja Isten, hogy megláthassuk az Ő jelenlétét a mi életünkben. És adja az Úr, hogy vele együtt járva életünkben, legyen elég hitünk, erőnk, akaratunk, hogy a részünket kivegyük azokból a feladatokból/szolgálatokból, amiket Isten ránk bízott.

Ámen

Perbenyik 2012.09.02. 1Jn5,11-12

2012. szeptember 2. – Perbenyik
___________________________

Lectio: 1Jn 5,6-12

Textus: 1Jn 5,11-12

“Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk,
és ez az élet az ő Fiában van.
Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ti szoktatok hinni az emberek bizonyságtételében? El szoktátok hinni, ha egy rokon, barát vagy ismerős mond valamit? Ha megbízható, szavahihető ember mondja,  – gondolom  –  természetesen  igen. Miért ne hinnénk el, hiszen nem csapna be minket! Jót akar, hogy értesüljünk a fontos információkról. De még a  legjobb családokban  is előfordul… még akár a bíróságokon  is  lehet olyan, hogy valaki hamis tanúbizonyságot, hamis vallomást tesz.

Az  ige azt mondja nekünk, hogy  Isten bizonyságtétele nagyobb. Azért, mert Isten az Ő egyszülött Fiáról tesz bizonyságot. “Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

Isten  örök  életet  adott  nekünk!  Van  ennél  jobb  hír? Akkor,  amikor  szinte mindenki,  mondhatni  azt  egész  világ  az  élet  meghosszabbításának lehetőségét, a fiatalság/fiatalosság időbeli kitolásának módját kutatja? Akár a betegségek  gyógymódjának  felkutatására,  akár  a  ránctalanító  krémek fejlesztésére, akár a  testi-lelki-szellemi békét  ígérő  tanítások megismerésére gondolunk,  végső  soron  csak  ide  jutunk,  hogy  az  ember  a  hosszú  élet,  a hosszabb élet, s ha  lehet az örök élet  titkának megfejtése érdekében szinte mindenre  hajlandó.  Jól mondtam,  szinte mindenre. Érdekes módon minden jöhet,  mindent  kipróbálunk,  minden  fontos,  minden  bizonyságtétel  jó,  csak épp  ne  az  Isten  legyen  az.  Talán  emlékszünk  még  Dolly-ra,  a  klónozott bárányra.  S  a  mozifilmekből  sejthetjük  a  valós  vágyat  is,  ami  a  klónozás mögött rejlik; hogy az elhasználódott, elkopott testet valahogy kicseréljük egy újra, egy tökéletesre. De ez sem megoldás! És az ember rendületlenül keresi-kutatja  a  megoldást.  Próbálja  megtalálni  az  örök  élet  bonyolult,  és tudományos kulcsát; de nem  leli. Nem  leli, mert nem  lelheti  ilyen módon.  “A bölcs nem fejti meg törvényedet sohsem.” – énekeljük az 512. dicséretben is. E  helyett  Isten  örök  életet  adott  nekünk!  Nem  kell  kutatnunk,  nem  kell megfejtenünk,  nem  kell  megszolgálnunk,  hanem  Isten  adja…  Mint  egy ajándékot.  Mennyivel  könnyebb  (lenne)  ez  így.  A  szerető  Isten  az  ember egyik legnagyobb vágyát, álmát adja ajándékba az embernek!

Na de hol van ez az élet? Hiszen nem  találjuk sehol. Ha megtaláltuk volna, ha  tudnánk,  hogy  hol  van,  akkor  nem  kellene  időről  időre  fájdalmasan ravataloknál megállnunk. Nem kellene búcsút vennünk szeretteinktől. Szóval, hol is van akkor ez az élet?

Ez  az  élet  az ő Fiában  van. De  jó  hogy mi,  keresztények,  ezt már  tudjuk! Legalábbis  valamikor  már  tudtuk.  Elfelejtettük?  Bízom  benne,  hogy  nem felejtettük el! Legfeljebb csak nem gondoltunk rá amikor kellett volna.

Tudjuk, hogy ez az élet nem más, mint az örök élet! Ez az élet nem itt a földi létben vár bennünket, hanem ez az, amiről Jézus azt mondja tanítványainak: “Elmegyek  helyet  készíteni  a  számotokra.”  (Jn  14,2)  És  ez  az  az  élet, amelyet nekünk adott az Isten. Ez az élet az ő Fiában van. – Mondanom sem kell,  hogy  nem  Jézus  Krisztus  testében,  nem  a  történelmi  személyben, hanem  –  Jézus  váltságművében!  Kicsit  közérthetőbben:  Jézus  Krisztus érettünk, miattunk  és  helyettünk  történt  golgotai  kereszthalálában.  (Mert  ez által  az  áldozat  által  bocsátotta  meg  az  Isten  az  ember  bűnét,  bűnös természetét.)  Jézus  halála  azért  csodálatos  a  mi  számunkra,  mert  Isten igazsága  és  kegyelme  került  közös  nevezőre  a  krisztusi  szeretet  által!  Ez pedig Krisztus feltámadásában vált nyilvánvalóvá mindenki számára.

Akkor  ez  már  mindenki  számára  a  “kézzel  fogható  valóság”?  Élhetjük  az életünket,  ahogy  szeretnénk,  mert  Jézus  úgyis  meghalt  értünk?  Mindegy, hogy milyen néven keressük az Urat, mert hát “egy az Isten”?

Akié  a Fiú,  azé  az  élet;  akiben nincs meg  Isten Fia,  az  élet  sincs meg abban. Vagyis nem mindenki számára adott mindez! Csak azé az élet, akié a Fiú! Nem, nem birtokolhatjuk Jézust. De a barátunk lehet! (Már az óvodások is  éneklik  az  éneket:  “Tudod  van  egy  barátom:  Jézus.  Vele  mindent megbeszélhetek…”) És nem csak a baráti viszony számít, hanem az is, hogy megvan-e bennünk Krisztus!? Vagyis, hogy meghalt-e már az ó-emberünk és felöltöztük-e már az új-emberünket? Más szóval, hogy megtértünk-e már?

Persze  tudjuk,  hogy  a  megtérés  leginkább  folyamatos  megtérés  vagyis naponkénti  megújulás.  Bűneink  naponkénti  megöldöklése,  a  kísértésre folyamatos  “nem”  mondás.  De  vajon  eljutottunk  már  erre  az  állapotra? Bennünk van Jézus?

Az élet egyik legjobb mutatója a vérkeringés! Akiben van vér és akiben kering ez a vér, abba benne van az élet. Akinek nem kering a vére, az halott!

Az Isten bizonyságtételére hallgassunk! Áldjon meg bennünket a Mindenható Isten,  hogy  meglegyen  bennünk  a  Krisztus  és  hogy  a  mienk  legyen  a  mi Megváltónk! Adja az  Isten, hogy nekünk már ne  kelljen  keresgélnünk, hogy hol van az örök élet, hanem tudhassuk, hogy az Ő egyszülött Fiánál van!

“Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy  Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.”

Ámen